Alapproblémák az iskolában

Számos problémát felvetnek a szakemberek a 21.századdal kapcsolatban, amiről előszeretettel beszélnek: klímaváltozás, vízhiány, vásárolható levegő, gondolkodó robotok, a sort hosszan lehetne sorolni. Kicsit szeretnék mesélni, milyen volt az, amikor még én voltam gimnazista, és mit gondoltam akkor, és most is nagy problémáknak szerény hazánkban.  Nyilván van aki kritizálni fogja, és lesz aki egyetért. De pont a véleményetekre vagyok kíváncsi.

Tizenkettedikben történt, hogy egy nap mentem énekkarra. (Mert énekkaros suli voltunk, higgyétek el, megvan az előnye! Főleg, hogy megtanulsz beszélni is tőle, ha félénk vagy.) Hálásnak kell lennem az iskolámnak. Kétszer voltam Helikonon (pedig megdöbbenve tapasztaltam, hogy sok ember azt se tudja mi az). Rengeteg fellépésünk volt, és életem egyik legszebb korszakának tartom. De történt egy nap valami, ami megmozdított engem is. Szóval egy fiatal úr (aki 6-7 éves lehetett), friss elsős, jött velem szemben a folyosón, és se szó-se beszéd édesanyámat szájára vette, a k-jelzővel együtt.

Én persze azonnal azt mondtam, mindjárt olyan sallert kapsz, hogy a fal adja a másikat. Erre megdöbbentőt válaszolt: Azt nem teheted, mert feljelentelek gyermekbántalmazásért. És mondom HAT éves ha volt! Én teljesen ledöbbentem. Vajon én rontottam el valamit az ártalmatlan sétám közepén, vagy a társadalomban történt valami visszafordíthatatlan hiba?

Sajnos rá kellett jönnöm, amikor egyetemre kerültem, hogy van egy generáció, akiket nem lehet hová tenni.

Beszéltem PhD hallgatókkal, más rengeteg felnőttel, és ők is azt mondták, ezek a fiatalok olyanok, hogy nem tudják mi az a szakdolgozat. Egy levelet nem tudnak feladni.

Ezért az volt az első órai anyagunk, hogy megbeszéltük mik a szakdolgozat formai követelményei, valamint hogy kell nekiállni. Nem érzem haszontalannak, bár én már írtam egyet korábban. Igaziból elgondolkodtam. Igaz lehet-e az, hogy van egy ilyen generáció, akikre jelzőt se lehet rakni:”furcsa”?

Persze nekünk is voltak gondjaink amikor fiatalok voltunk. Nem volt kedvünk valamihez, vagy egyszerűen csak késve értünk be órára. De ilyen szemtelenséget sose engedtünk meg magunknak. Aztán több emberrel beszélgettem arról, és kialakult két csoport: van akiket megnevelnek a szüleik, és van akiket nem. A problémát tovább súlyosbítja az, hogy akkoriban egy olyan korszak volt Magyarországon, amikor divat volt valamiért az egy év ismertség utáni házasság, egy év együttlét, majd elválás, és persze síró gyermek. Lehet ez a kulcs?

Az, hogy nincs elég bizalom, ismeret a szülők között, és ezért nem alakult ki a gyermekben egy normális viselkedési séma? Vagy csak mi vagyunk elrontottak? Én az x generációhoz tartozom-bár nem érzem magam odavalónak. Érdekelnek a gépek, de a rendeltetésük szerint használom őket általában. Viszont rám nem jellemző, hogy nem olvasok. Tehát a generációs felvetése se mindenkire igaz, a  tudósok állítása alapján-tehát ez általánosítás.

De akkor mi az igazság? Ti mit gondoltok? Szülő, gyermek? Ki felelős a saját teljesítményéért, viselkedéséért?

A másik nagy probléma, amit érzek, és ez sajnos mai napig tart, az a kedvenc diák, kontra fekete bárányok-én mindig utóbbinak éreztem magam.

Igen, arról beszélek, amikor valakivel valamiért úgy érezzük, hogy kivételeznek.

És ez nem csak középiskolai probléma. iszonyatosan nagy probléma az oktatásban, – hogy valamelyik diákot jobban szeretjük mint a másikat – és véleményem szerint hibás megítélés.

Nincs kedvenc-utállak verzió. vagy ha van is, ki lehet belőle törni. Például sok tanulással, olvasással, és bizalommal, hogy az út, amit választunk jó út. Tegyük fel, viszont, hogy nincs. Akkor rengeteg gyermek valamiért viszont bezárva érzi magát, attól függetlenül, milyen az iskola arculata. Szerintem azonban itt az osztályközösség az első, amiről érdemes beszélni. Vagy az ember személyisége.

Forradalom, szabadságharc, szabadkőművesek?
Éljen a leendő angol király?
Ha kíváncsi hasonló cikkekre, csatlakozzon Facebook-oldalunkhoz!